Napjainkban rendkívül népszerű témája a különböző szenzációkereső újságcikkeknek az Oroszországot érintő szankciók, illetve embargó hatása az orosz informatikai iparra, illetve áttételesen az orosz rendszerek rendelkezésre állására. A vélemények egészen széles skálán mozogva, az elégtelentől, a hamarosan összeomló orosz rendszerekig bezárólag értelmezik a jelenlegi helyzetet.
Természetesen rendkívül nehéz bármilyen információt szerezni az Oroszországot sújtó szankciók valódi hatásairól, ilyenekkel pedig én sem rendelkezem. Azonban azt már eléggé pontosan lehet tudni, hogy hogyan működött a COCOM-listaként ismert szankciókat kijátszó rendszer a hidegháború éveiben Magyarországon, ezért némi kiegészítéssel talán irányadóak lehetnek ezek a korábbi jelenségek a mostani helyzet megértéséhez.
Mielőtt azonban rátérnék erre, mindenképp érdemes a véleményem szerint figyelembe venni a tényt, hogy Oroszország az internetforgalmat, banki elszámolási rendszereket érintő fejlesztései már évek óta jelezték, hogy ilyen jellegű szankciós környezetre az orosz vezetés készült, ami a véleményem szerint együtt járhatott a normál készleteket meghaladó készletezéssel az informatikai területen (is).
Feltételezem ugyanis, hogy minden ország rendelkezik olyan informatikai tartalékokkal, amiket meghatározott előfeltételek teljesülése esetén felszabadít, olyan jelleggel, mint ahogy Magyarországon ezt „M zárolt” eszközökként ismerik sokan. Ezek természetesen informatikai eszközök is lehetnek, a kérdés persze az, hogy a készletek milyen állapotban voltak a szankciók bevezetésének pillanatában, és előzetesen milyen időtávra kerültek kialakításra.
Ez egy jelentős eltérés természetesen a hidegháborús magyar állapotoktól, ahol nem beszélhetünk ilyen kiindulópontról, így a szankciók megkerülésére az iparág kialakulásával egyidőben kellett fedett tevékenységet folytatni az informatikai eszközök, jobb esetben a gyártástechnológiák megszerzése érdekében. Tegyük fel tehát, hogy a készletek fenntartására, vagy pótlására, később a hiánygazdálkodás felszámolására ilyen tevékenységre kényszerült vagy kényszerül majd Oroszország.
A hidegháborús logika alapján ilyen esetben az orosz titkosszolgálatok cégek fedésében megpróbálnak együttműködni a potenciális, erre nyitott vagy nyitottá tett piaci szereplőkkel a szükséges eszközök beszerzése érdekében, lényegében ugyanazzal az eszköztárral, ahogy a titkosszolgálatok bármilyen más tevékenységet ellátnak külföldön. A tényleges hatása a szankcióknak ezért valószínűleg nem az lesz, hogy Oroszország kritikus infrastruktúrája nem jut a szükséges eszközökhöz, hanem annak megfelelő időben történő beszerzésének valószínűsége fog lecsökkeni.
Emellett a verseny megszűnése és a fedett tevékenységgel járó korrupciós felárak miatt a beszerzés költségigénye megnövekszik. A Videoton rendszerváltoztatás előtti fedett beszerzéseinél bizonyítható, hogy előfordult „hatszoros” árképzés, de én nem tartom elképzelhetetlennek még ennél is nagyobb felár megjelenését is a tiltott piacon. Az árak megnövekedése tehát mindenképp elsődleges hatásként értékelhető.
A beszállítói verseny hiánya miatt az esetlegesen csak néhány beszerzési forrásra korlátozódó, illegalitásban működő beszállítói láncolatra az ellenérdekelt hírszerző szolgálatok célzottabban rá tudnak dolgozni, így könnyebben nyomon tudják követni a korlátozott készletek felhasználását, mintha a szabad piacot kellene megfigyelni és kontrollálni.
A célzott beavatkozások eredményeként lehetséges lehet selejtet nagyobb arányban tartalmazó, vagy eleve hibás eszközökkel ellátni az orosz vásárlót, adott esetben pedig olyan, módosított eszközökkel ellátni, ami segíti a szankciókat fenntartani kívánó, ellenérdekelt hírszerzés munkáját. Ráadásul, amennyiben valódi hiány alakul ki, akkor sejthető, hogy az ilyen eszközök eleve nagyobb valószínűséggel kerülnek kritikus infrastruktúrába, mint a szankciós környezet nélküli piaci mechanizmusoknál.
Ahogy a COCOM-listáknál, itt is érdekes kérdés lehet a kettős felhasználású eszközök beszállítói láncolata. Ezek olyan eszközök, amik adott esetben katonai felhasználásra is alkalmasak lehetnek, de a polgári felhasználás is evidens. A Videoton példájánál maradva ismert, hogy a 80-as évek elején még az ITT-vel együttműködve próbálta meg a líbiai „Szahara-program” elvárásait teljesíteni – tervezetten nyugati mikroprocesszorokat is tartalmazó – rádióelektronikai hírszerző eszközök leszállításával, miközben a líbiai „projektzárás” évében, 1986-ban a Videoton már „nagyüzemben” szerelte össze például a 286-os processzorokat tartalmazó Videoton VT160-as számítógépeket.
A birtokomban levő Videoton VT160-as számítógépek egyébként 1982-es Intel licenc alapján gyártott Siemens SAB 80286-1-R processzorokkal és Waltham alaplapokkal készültek. Nehezen hihető, hogy ilyen készletekkel, egy párhuzamos teljesítés során ne gazdálkodott volna a katonai programok során is a Videoton. Más, magyar elektronikai felderítést, hírszerzést támogató eszközökben nem volt ritka az sem, hogy egyenesen több Z80-as processzort tartalmazott a katonai igényeket is kielégítő redundancia támogatására.
Utóbbi gondolatmenetet összegezve tehát állítható, hogy a kettős felhasználású termékekkel dolgozó elektronikai ipar esetében nehezen kontrolálható, vagy másként, hihető, hogy a hiányterméket beszerző vállalat nem végez katonai beszállítói feladatot, tehát a véleményem szerint az ilyen beszerzést gyakran de facto katonai teljesítésként lehet értékelni.
Amire pedig a jelenlegi figyelem viszont aligha terjed ki, az azon tudományos, kutatási projektek sorsa, melyek a jövő katonai technológiáját jelenthetik. A kutatási együttműködések kapcsán bizonyos pontokon még nem feltétlenül egyértelmű, hogy a kutatások eredménye – adott esetben – kettős felhasználású termékek előállítására lehet alkalmas, nem is beszélve a pusztán katonai felhasználásról. Ez a problémafelvetés nyilván hosszú távú ellenségeskedést feltételez, amit a jelen körülmények között nem lehet kizárni.
A véleményem szerint a valaha történt egyik legizgalmasabb ilyen eset épp a szovjet katonai érdekeket kiszolgáló magyar ipari kémkedés, illetve magyar műszaki tudományos kutatásokkal történt az Egyesült Államok egyik egyetemén, amelynek hatására talán először irányult a kongresszus figyelme erre a problémára a 80-as évek elején. Az eset miatt az FBI, és a mögötte álló CIA minden kint „ragadt” magyar kutatót interjúztatott, a kongresszusban meghallgatásokat tartottak, a CIA igazgatója személyesen tartott előadást az egyetemen, az amerikai tudományos élet pedig a kutatási autonómiája miatt aggodalmaskodott.
A CIA archívumaiból tudható, hogy a nemzetközi hullámokat verő botrány kirobbanása után volt, aki soha nem tért haza (olyan is, aki nem volt valójában érintett az ipari kémkedésben – amit a magyar hatóságok és az érintettek végig következetesen tagadtak – de tartott a magyar hatóságok kiszámíthatatlan döntéseitől), és később rengeteg szabadalommal és tudással gazdagította az amerikai IT gyártókat, mint amilyen Maxell.
A magyar kutatások végül épp a prototípus pillanatában szakadtak meg (a magyar kutatási program jelentős prioritásokat élvezve, tudományos érdemei mellett, más kutatási programok elől szívta el az állami forrásokat, a véleményem szerint legalább részben kihatott a Jánosi Marcell-féle szabadalmak eltékozlásához is), ennek oka legalább részben a felismerés volt, hogy piaci keretek között, rentábilisan nem hasznosítható az alapkutatás eredménye. A piacon tehát életképtelen, de katonailag nagyon is hasznosítható alapkutatás pedig néhány évvel később a legnagyobb csendben mégis hasznosult mindkét (valójában több) oldalon a katonai, űripari beszállítóknál. De ez már egy másik történet.
