A tavalyi, alapvetően szerzői jogi témákkal foglalkozó Blogshop konferencián beszéltem pár szót az abandonware szoftverek kérdésköréről, különösen olyan megközelítésből, hogy miként alakulnak ezek a kérdések valamilyen kritikus infrastruktúra vonatkozásában, vagy általában, olyan környezetben, ahol az információbiztonság magas szintje elvárt. A megfelelő licencgazdálkodás például nemcsak az ISO 27001 szabvány alapján, hanem a 2013. L. törvény, és természetesen a releváns szerzői jogi normák alapján is kötelező.
Az előadás során egy XT alaplappal a kezemben a meglehetősen furcsán alakuló CP/M licencekkel, majd az elérhetetlen DOS telepítőkészletekkel is foglalkoztam. A problémafelvetés persze sokak számára meghaladottnak, „tanterminek” tűnhetett. A tapasztalataim azonban rácáfolnak erre, ugyanis meglehetősen sokat foglalkozok muzeális korú informatikai eszközökkel.
Amikor pedig egy-egy ilyen eszköz feltámasztására vállalkozom, akkor mindig izgalmas kérdés, hogy vajon az adathordozókon mit találok majd (feltéve persze, hogy működnek)? Gondolok itt természetesen a szoftverekre, illetve a különböző digitális adattartalmakra egyaránt. Egészen elképesztő dolgokat lehet találni az ilyen számítógépeken és adathordozókon, de a tapasztalataim messze elmaradnak gondolom egy átlagos PC szervizes mindennapjaitól.
A minap mindenestre egy igazi csemegébe botlottam, mivel sikerült megkaparintanom egy szinte gyári állapotú 286-os számítógépet, 16 MHz processzorral és 1 MB RAM-al, ami ugyebár mindenre is elég. Ha valaki nem emlékezne rá, ez a technológia 1982 és 1991 között volt elérhető, de valójában már 1993 körülre menthetetlenül elavulttá vált a 486-os, és később, a Pentium processzorok megjelenését követően.
Az általam vásárolt retro számítógép indulását követően egyértelművé vált, hogy azt még 2003-ban is használták, ugyanis valamiért nem törölték le róla a szoftvereket és az adatokat. Még érdekesebb módon az állami szférában kell keresni az előző tulajdonost, amit nem jelölnék meg pontosabban, de alapvetően közkönyvtári katalógusok, különösen mikrofilmek adatai találhatók rajta, és az UNESCO MicroCDS/ISIS elnevezésű alkalmazása.
Aminek nyilvánvalóan semmi keresnivalója nincs már egy ilyen, leselejtezett eszközön, mint ahogy a kapcsolódó adatbázisnak sem. Az önmagában megdöbbentő, hogy a 16 MHz-es gépet 2003-ig használták egy állami szerveztetnél, túlnyomó részben katalogizálásra, ami alátámasztja a korábbi eszmefuttatásomat. Ez persze még így sem példa nélküli, főleg, ha valamilyen speciális, hasonló korú célhardverrel kell kommunikálni.
Csakhogy itt egészen biztosan nem (csak) erről volt szó, mivel a DOS 5.0 operációs rendszer mellett futó Word 6.0 szövegszerkesztő (aminek licenctulajdonosa a nagy „J” volt…) állományai között böngészve egyértelművé válik, hogy a számítógépet az utolsó pillanatig használták „ügyviteli”, illetve egyéb, adminisztratív célokra is (csak összehasonlításképp: 2003-ban már 3000 MHz-nél gyorsabb processzorok is elérhetők voltak az átlagos felhasználók számára is), és emiatt számos belső feljegyzést, gazdálkodási adatot tartalmaz az 1997 és 2004 közötti időszakból. Egyébként érdekes tény, hogy az MicroCDS/ISIS-t épp az 1990-es évek közepén kezdték el a könyvtárak lecserélni valamilyen más adatbázisra, a szoftver megkerülhetetlen korlátai miatt.
Vagyis a Pascal nyelven íródott MicroCDS/ISIS ebben a formában már akkor elavult volt, amikor használni kezdték ennél az intézménynél, a hardverről nem is beszélve. Az egyik tanulság tehát, hogy ilyen környezetben mindig számítani kell nem támogatott vagy rendezetlen licencgazdálkodású szoftverek és menthetetlenül elavult hardverek felbukkanására. A másik, még fontosabb megállapítás, hogy miért rendkívül fontos a selejtezéskor az adatok visszaállíthatatlan módon történő törlése, jobb esetben az adathordozó megsemmisítése.
Persze, van némi pozitív hozadéka is a történteknek, hiszen aligha hinném, hogy maradt még egy, autentikus, működő, „magyarosított” DOS alapú MicroCDS/ISIS rendszer, ami számtalan hazai közintézmény és gyűjtemény számára az első digitális adatbázist jelentette a 80-as évek végén, illetve a 90-es évek elején, és amelynek kiváltásával néhány évvel később oly sok intézmény próbálkozott több-kevesebb sikerrel. Ezzel pedig a magyar könyvtári informatika történetének egyik fontos elemévé vált.
